A tanév nyomasztó hosszúsága mögött

Augusztus végén minden évben ugyanaz a feszültség: a strandtörölközők még nyirkosak a Balaton vizétől, a naplóban még csak félig kitöltött dátumok, aztán egyszer csak ott a mondat a szülői csoportban – „keddén kezdődik". Egy pillanat alatt összezsugorodik a nyár, mint egy nedves papírzsebkendő, és kezdődik a számolás: hány hét még, hány hónap, mikor lesz első szünet.
A tanév hosszúsága Magyarországon különleges konstrukció. Nem csupán az időtartamról van szó – közel kilenc hónap, szeptembertől júniusig –, hanem arról a rituális érzésről, amit ez az időszak generál. A diák azt érzi, hogy egy örökkévalóságig tart, a pedagógus néha azt, hogy sosem ér véget. Valójában mindkettő igaz, és egyik sem.
Van valami különös abban, hogyan épül fel ez az idő. A szeptemberi lelkesedés, amikor még új a tolltartó tartalma és a füzetek illata. Aztán az októberi beletörődés, a novemberi sötétség, a téti szünet utáni nehézkes újraindulás. A tavaszi szünet előtti kimerültség, majd a májusi túlélés, a júniusi végkimerülés. Ez nem csak naptár, ez érzelmi topográfia. A tanév nem lineáris: van lendülete, zuhanása, holtpontja.
A hosszúság mögött álló logika érthető. A gyerekeknek struktúra kell, a szülőknek megoldás a munkanapokra, a társadalomnak pedig egy olyan intézmény, amely átmeneti gondozást, szocializációt és képzést biztosít egyszerre. De ez a funkcionalitás nem szünteti meg azt a tapasztalatot, amit egy tizenéves átél: hogy a szeptember és a június közötti tér végtelen, és benne az ember valahogy örökös fogvatartott.
Érdekes módon a tanév hossza változatlan maradt, miközben minden más felgyorsult. Az információ áramlása, a kommunikáció, az elvárások – mind gyorsabb lett. A tanév mégis kitartja a kilenc hónapot, mint egy makacs anakronizmus. Talán pont ez a lassúsága ad valamit, amit máshol nem találunk. A türelem kényszerű gyakorlása. A hosszú távú célok iránti viszony kialakulása. Az értékelési rendszer, amely hetekig, hónapokig várakoztat.
A pedagógusok között is megoszlik a vélemény. Van, aki szerint a kilenc hónap túl sok, különösen a rövid, nyomasztó téli napokon, amikor a gyerekek fáradtak, a tanárok kimerültek, és mindenki csak a szünetet várja. Mások szerint épp a hosszúság ad lehetőséget a mélyebb munkára, az igazi kapcsolatok kialakulására, a tanulás lassú beivódására.
A tanév végén, amikor a bizonyítványt osztják, sok diákban vegyül az öröm a szabadidővel és egyfajta megkönnyebbülés, hogy vége. De van benne valami más is: a kilenc hónap kollektív tapasztalatának lezárása. Az osztályközösség, amely szeptemberben idegenek voltak, júniusbar már mások. Ez a lassú átalakulás igényli az időt, amit a tanév biztosít.
Talán a tanév valódi üzenete nem is a tananyag, hanem ez a temporális tapasztalat: hogy van kezdet és vége, hogy a köztes idő kitöltése saját felelősség, hogy a hosszú várakozásban is lehet jelentőséget találni. Augusztus végén ez persze cinikusan hangzik. De júniusban, amikor a füzeteket összecsukjuk, valami igazságot sejtet.