A baka, aki láthatatlan frontvonalakat járt

Sajátos dolog, amikor egy költő a nevében hordja a sorsát. Baka András esetében a „baka” nemcsak családi örökség, hanem szinte programszerű önmeghatározás is: gyalogos katona a nyelv és az emlékezet frontján, aki nem hódítani indult, hanem kitartani a lövészárokban, ahol a versek születnek. Munkásságát olvasva az ember gyorsan megérti, hogy itt nem díszlépésekről, hanem belső hadjáratokról van szó – olyan történelmi és egzisztenciális terepekről, ahol a szavak súlya évtizedek óta nem kopik.
Baka András 1953-ban született Budapesten, és az ELTE magyar–német szakán szerzett diplomát. Pályája kezdetben a Móra Ferenc Könyvkiadó szerkesztőjeként, később a Magyar Napló, majd más irodalmi fórumok munkatársaként bontakozott ki. De a hivatalos életrajznál sokkal beszédesebbek a kötetek: az 1975-ös Égtájak még egy formálódó hang keresését mutatja, ám a nyolcvanas évek Tél van, éjszaka és A ház című gyűjteményei már pontosan jelzik, milyen irányba tart. Lírájában a személyes jelenlét mindig erős történelmi rétegekkel telítődik – nem a nagymonológgá dagasztott történelemórák, hanem egy-egy pillanat, egy elsüllyedt világnak a csontjaiba ivódott emlékezet formájában.
Ha valaki először találkozik Baka András verseivel, valószínűleg megüti a fülét a nyelv sajátos, már-már rituális komorsága. Nem véletlen ez, hiszen műfordítóként is olyan szerzők világát hozta el a magyar olvasóknak, akiknél a hallgatás és a megszólalás határmezsgyéje maga a költői tér. Paul Celan, Georg Trakl, Osip Mandelstam – mind olyan alkotók, akiknek a sorait Baka nem egyszerűen átültette, hanem valódi belső párbeszédbe vonta velük a saját költészetét. Mandelstam szenvedéstörténete, Celan széttöredezett nyelvi univerzuma éppúgy jelen van Baka soraiban, mint a posztmodern magyar líra hatásai, mégis egészen egyéni, felismerhető hangot sikerült teremtenie.
Az életművön végigfutó motívum a tanúskodás. Baka soha nem a kívülálló biztonságából írt; verseiben a megszólaló én gyakran osztozik az áldozatok, a névtelenek, a szélnek eresztett sorsok terhében. Az 1994-es Sztyepan Pehotnij testamentuma – ez a fiktív orosz költő monológjaként felépített ciklus – egyszerre játék a szereplírával, és egyszerre szívszorító számvetés a kelet-európai huszadik századdal. Nem didaktikus módon, hanem azáltal, hogy hagyja, a képzeletbeli Pehotnij történetei átfolyjanak a saját tapasztalataink hálóján.
Sokan talán túlságosan is súlyosnak érzik a Baka-lírát, amit az 1994-es József Attila-díj és a halála évében, 2009-ben neki ítélt Kossuth-díj is csak részben ellensúlyoz. Pedig olvasása közben nem a lehangoltság, hanem valami különös, felszabadító komolyság születik meg. Olyan ez, mint amikor valaki végre nem terel, nem szépít, hanem pontosan fogalmaz – és épp a pontosság lesz az, ami utat nyit egy tisztább belső táj felé. Baka András költészete nem vigasztalni akar, hanem súlyt adni a szavaknak; ezzel a súllyal pedig a legsivárabb pillanatokban is lehorgonyoz.
A költő 2009 novemberében hunyt el, alig ötvenhat évesen. Halála után a hagyatékgondozás – például a Műfordítások gyűjteményes kiadása – újabb olvasói rétegek előtt tette láthatóvá, mekkora ívet fogott át a munkássága. Talán a legtöbb, amit egy szerző kívánhat, hogy évtizedekkel később is akadjanak, akik felütik a könyveit, nem iskolai parancsra, hanem azért, mert keresnek valamit. Baka András sorai ilyen keresőknek kínálnak társat: egy bakát, aki megjárta a maga frontjait, és nem felejtett el beszámolni róla.