Amikor a hivatalnak is lelkiismerete van – avagy miért fontos, hogy legyen integritás hatóság

Egy budapesti kerületi ügyfélszolgálaton ültem múlt héten, és láttam, ahogy egy idős hölgy végigkönyörgi magát az ablaknál, hogy végre megkapja a szociális támogatást. A hivatalnok nem volt rosszindulatú, csak éppen annyira be volt szorítva a szabályok közé, hogy már nem is látott ki belőlük. Ekkor eszembe jutott: ilyen helyzetekre találták ki az integritás hatóságot – egy olyan testületet, amely nemcsak a szabályokat őrzi, hanem azt is figyeli, hogy azok ne üssenek ki emberi méltóságot a rendszerből.
Magyarországon az integritás hatóság még mindig újszerű fogalom. A legtöbben a korrupcióellenes intézmények közé sorolják, pedig ennél jóval több: ez az a szerv, amelynek feladata az, hogy a közigazgatás, az állami cégek, sőt akár az önkormányzatok működésébe visszacsempéssze az etikus működés szellemét. Nem arról van szó, hogy mindenkit gyanúsítgatni kellene, hanem arról, hogy legyen egy olyan fórum, ahová fordulni lehet, ha a rendszer önmaga ellen fordul.
Emlékszem, amikor először hallottam az integritás hatóságról, egy vidéki polgármester mesélt róla, aki éppen azon töprengett, hogy miként tudná elmagyarázni a képviselő-testületnek, miért lenne jó, ha lenne egy külső, független szerv, amely időnként átnézi a döntéseiket. „Nem azért, mert bűnösek vagyunk” – mondta – „hanem mert ha van egy ilyen külső kontroll, akkor a képviselők is nyugodtabban szavaznak, nem félnek, hogy utólag visszakeresik őket, hogy vajon miért éppen azt a kivitelezőt választották.”
Ez a fajta megelőző hatás az, ami miatt az integritás hatóság nemcsak büntetőeszköz, hanem valódi kultúraváltást is hozhat. Nem véletlen, hogy az Európai Unió is egyre inkább elvárja a tagállamoktól: legyen egy olyan testület, amely nemcsak a korrupciós ügyeket vizsgálja, hanem azt is, hogyan lehetne megelőzni őket. A magyar jogszabályokban már megjelent az „integritási szerv” fogalma, de még mindig gyerekcipőben járunk. Valójában csak néhány nagyobb állami szervnél működik ilyen, és ott is inkább belső ellenőrzési szintként, nem pedig önálló, külső kontrollként.
Az integritás hatóság igazi ereje abban van, hogy nemcsak a visszaélések után nyomoz, hanem a döntések meghozatala előtt is képes beleszólni a folyamatba. Például, amikor egy közbeszerzési eljárást terveznek, akkor nemcsak azt nézi, hogy formai szempontból megfelelő-e, hanem azt is, hogy vajon van-e mögötte rejtett érdek, vagy olyan szerződéses kikötés, ami később kizárja a versenyt. Ez a fajta „szűrő” funkció sokkal többet ér, mint bármilyen utólagos vizsgálat.
Persze az integritás hatóság sem varázsszer. Nem tudja megoldani azt, ha egy egész rendszer nem akar változni. De abban segíthet, hogy ne a korrupció legyen az alapértelmezett működési mód. Ahogy egy kormánytisztviselő mondta nemrég: „Amikor van egy külső szerv, ami időnként ránéz a dolgainkra, akkor az ember nemcsak a szabályokra figyel, hanem arra is, hogy vajon a döntése mögött van-e tiszta szándék.”
Az integritás hatóság tehát nemcsak egy jogi intézmény, hanem egyfajta lelkiismeret is – nemcsak a hivatalnak, hanem az egész társadalomnak. És talán pont ezért fontos, hogy ne csak a nagyobb bűnügyekről beszéljünk, amikor erről a témáról esik szó, hanem arról is, hogy egy apró döntés, egy jól átgondolt közbeszerzés, vagy egy átlátható pályázat hogyan tudja megőrizni azt a bizalmat, ami nélkül egyetlen rendszer sem működhet hosszú távon.