Kapitány István: Amikor a futball még mesélt

Sok név elhalványul, ahogy telnek az évek, mintha az idő homokja lassan betakarná a régi stadionok zöld gyepét. Aztán vannak nevek, amelyek nem kiáltanak, nem követelnek figyelmet, mégis benne élnek egy-egy drukker csöndes emlékezetében. Kapitány István ilyen név: egy csatár, aki a magyar futball nyolcvanas, kilencvenes éveinek váltóéveiben lépett pályára, és tette a dolgát anélkül, hogy sztárt faragtak volna belőle.
A hatvanhétben született játékos a Ferencvárosnál kezdte azt az utat, amelyről sokan álmodnak, de csak kevesen járhatják végig. Már fiatalon látszott, hogy van benne valami különös: nem a látványos cselek, nem a harsány ünneplés, hanem az a fajta jelenlét, amit az edzők úgy hívnak, hasznosság. Elöl tudott játszani, szorongatott védőket, és amikor kellett, gólt szerzett – nem sokat, de a maga idejében mindig épp elegendőt.
A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején a magyar labdarúgás éppen túl volt néhány nagy csalódáson, és kereste az utat a modern futball felé. Kapitány ebben a közegben lett felnőtt játékossá, és bár pályafutása alatt megfordult kisebb egyesületekben is, a zöld-fehér mez maradt a legfontosabb számára. Akik emlékeznek rá, nem feltétlenül egyetlen gól vagy egyetlen mérkőzés miatt őrzik meg; inkább azért a csöndes megbízhatóságért, ami a hétköznapok hőseit jellemzi.
Aztán a pálya lassan elhalkult körülötte, ahogy az minden játékossal megtörténik. Kapitány István sem volt kivétel. Amikor befejezte, nem lett belőle ünnepelt edző vagy médiaszereplő; talán nem is akart. Sokan közülük, akik vele együtt rúgták a labdát, ma már más pályákon mozognak – van, aki utánpótlás-neveléssel foglalkozik, más egyszerűen eltűnik a lelátók mögött. Épp ez a sors ad neki valami megkapó emberséget: nem menekült el a hétköznapok elől, hanem beléjük olvadt, ahogy a lefújás után a játékosok lassan eltűnnek az alagút homályában.
Amikor régi meccsek felvételeit lapozgatja az ember, néha felbukkan egy-egy pillanat, amiben ott van ő is – fehér mez, koncentrált tekintet, lendület. Nem világsztár, nem országos hős, de része egy történetnek, ami túlmutat a stadionokon. A futball nemcsak azokból áll, akiknek a nevét kívülről fújják a szurkolók; hanem azokból is, akik hétről hétre összerakták azt a közeget, amiben a nagy pillanatok megszülethettek.
Lehet, hogy ma már kevesen kérdeznek rá, ki volt Kapitány István. De ha valaki a kilencvenes évek magyar focistái között kutat, előbb-utóbb belebotlik a nevébe. És aki egyszer elolvassa a történetét, talán elmosolyodik, mert megérti: a sport igazi szövete nem a trófeákból, hanem az ilyen sorsokból áll össze.