A színpad láthatatlan építésze – Szinetár Miklós nyomában

Van úgy, hogy egy rendező nemcsak az előadás ívét rajzolja meg, hanem egy egész korszak szellemi térképét is átrajzolja. Szinetár Miklós pályája ilyen volt. Amikor a hatvanas évek végén átvette a Magyar Állami Operaház főrendezői pozícióját, a hazai zenei színház éppen kereste a hangját a modernitás és a hagyomány között. Ő nem választott a kettő közül – egymás mellé tette őket, és hagyta, hogy feszültségükből szülessen valami új.
Szinetár nem abból a fajta alkotó volt, aki mindenáron saját kézjegyét akarja rányomni a művekre. Inkább a darab belső logikáját kutatta, akár operáról, akár prózai színházról vagy épp filmről volt szó. Ez a hozzáállás magyarázza, hogy a Bohémélet éppúgy emlékezetes maradt az ő rendezésében, mint a Csínom Palkó filmváltozata, amely a népi játék és a történelmi tabló határán mozgott, anélkül hogy bármelyiket kiárusította volna.
Amit sokan nem tudnak, hogy Szinetár keze alatt a Magyar Televízió is a kísérletezés műhelyévé vált. Olyan tévéjátékokat és adaptációkat hozott létre, amelyek nem a színpad egyszerű rögzítései voltak, hanem önálló képi gondolkodás eredményei. Amikor például Molière-t vagy Csehovot vitt képernyőre, a kamera nem dokumentált, hanem értelmezett: közel hozta a rezdüléseket, ami a nézőtér huszadik sorából láthatatlan maradt volna. Ezzel a szemlélettel teremtett hidat a színházi nyelv és a filmes elbeszélés között, még jóval azelőtt, hogy a streamingplatformok korában ez a határ egyébként is elmosódott volna.
Pedagógiai munkássága sem mellékszál. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen generációk tanulták tőle, hogy a rendezés nem utasítások osztogatása, hanem egyfajta partitúraolvasás: meg kell hallani, mit kíván a szöveg, és azt a színész testén, hangján keresztül kell hallhatóvá tenni. Tanítványai közül többen úgy emlékeznek vissza ezekre az órákra, mint ahol nem a nagy elméletek, hanem a konkrét jelenetmunka során derült ki, mit jelent valójában felelősséget viselni egy előadás minden pillanatáért.
Az életművet nézve feltűnik, hogy Szinetár Miklós sosem akart mindenáron forradalmat csinálni. Nem kiáltott ki új irányzatokat, nem írt provokatív manifesztumokat. Inkább csendesen, következetesen építkezett: egy-egy előadással, egy-egy tanítvánnyal, egy-egy intézményi döntéssel formálta a magyar színházi kultúrát. Lehet, hogy ez a fajta hatás kevésbé látványos, mint egy botrányos bemutató, de épp ezért tartósabb is. A színház, amit ő képviselt, nem a rendező magánügye volt, hanem közös gondolkodás – zeneszerző, színész, díszlettervező és közönség között.
Talán ez a legfontosabb, amit ma is érdemes tőle tanulni: a színpad akkor él igazán, ha nem egyetlen ember akaratának lenyomata, hanem egy aprólékosan felépített világ, ahol minden részletnek tétje van. Ebben a világban Szinetár Miklós nemcsak rendező volt, hanem láthatatlan építész – és az általa emelt falak között még sokáig otthonra talál a magyar színház.